4. rész

Szuper szülinapok

 - Flora, Clare, gyertek le a nappaliba! - kiáltotta fel anyukám, és mi már futottunk is!

- Itt vagyunk! - mondtam. Megláttuk, hogy Clare szülei is itt vannak. Én rögtön arra gondoltam, hogy most kapjuk meg az ajándékokat.

- Gyerekek, üljetek le! - mondta apa elég komolyan, amitől kicsit megijedtem, mit akarnak mondani.

- Nagyon fontos megbeszélni valónk van! - mondta Emma, Clare anyukája.

- Mi nagyon megbízunk bennetek, és látjuk, hogy már éretten kezelitek a barátságotokat. Mindig összetartotok, jóban rosszban, és mindenben együtt döntötök. - mondta anya. - Tudjuk, hogy sohasem csaptok be minket és hogy nagyon szerettek minket és egymást. - persze, ez eddig mind igaz, de mit akar vele mondani?

- Mire akartok kilyukadni? - bökte ki végül Clare.

- Clare, csönd!! - suttogtam neki, mert fontosnak tűnt a dolog.

- Jól van na! - mondta.

- És tudjuk hogy már elég nagyok vagytok, hogy vigyázzatok magatokra. Már nincs szükség mindig a segítségünkre, és meg tudtok állni a saját lábatokon is, de ha egymással maradtok, akkor még erősebbek vagytok! - fejezte be a mondandóját anya.

- Igen, felnőttünk. És még mindig a lányaitok vagyunk, csak már önállóbbak! - szögeztem le a dolgot.

- Pontosan! - helyeselt apa. - Ezért nem lesz most annyira mindennapi a születésnapi ajándékotok! Már sok éve tervezgettük ezt, de most jött el az ideje hogy megkapjátok őket! - mondta.

- De ez nagy felelősséggel jár!! - aggódott Emma.

- Nem lesz semmi baj! - nyugtatgatta anya.

- A lényegre térve.. BOLDOG SZÜLINAPOT!!! - mondták mind  egyszerre.

- Köszönjük!! -  mondtuk. Elővett mindenki egy dobozt a háta mögül. Mi csak néztük mi történik, nem értettük. Anyánál és Emmánál egy-egy kék, apánál és Bobnál (Clare apukájánál) pedig egy-egy piros dobozka volt. Clareval összenéztünk. Nem nagyon értettünk semmit. Aztán egyszerre csak a két anyuka elindult felénk, megpuszilgattak, majd a dobozkákat az ölünkbe rakták.

- Egyszerre kibontani ám! - súgták nekünk. Ránéztem Clarerre, majd elkezdtünk szalagot és csomagolópapírt letépni. Elértünk a dobozig. Kinyitottuk. Csak egy kis papírka volt benne. Felmutattam Clarenek és ő is az övét.. Ugyan olyan. Majd megfordítottuk. Halványpiros felületre fekete betűkkel valami volt írva. De mi? Ránéztem az első két nagybetűs szóra. Ez állt rajta: "BUDAPEST-PARIS" . Te jó ég jól olvastam? Párizs? Na ne, ez egy repülőjegy!!! Odafordultam Clarehez. Ő is rám nézett. Döbbent arccal felálltunk, majd elvigyorodtunk és a leghangosabb sikításba törtünk ki! Megfogtuk egymás kezét és úgy ugráltunk vagy 10 percig, végigsikítozva és ordibálva az egészet. 

- Megyünk Párizsba, Franciaországba!! - ordítottam Clarenek.

- Tudom!! - ordította vissza.

- Miután lenyugodtak a kedélyek, leülhetnétek. - próbált túlkiabálni minket anya.

Belenéztem Clare szemébe, majd olyan szorosan megöleltük egymást, hogy már alig kaptunk levegőt. Leültünk a fotelekbe, anya pedig vissza a kanapéra a többiekhez.

- És most jöhet a mi ajándékunk? - kérdezte apa.

- Mi?? Még ajándék? Nem elég ez? - vigyorgott Clare.

- Na, ilyet se hallunk túl sűrűn. - mondta Bob. Majd felálltak és elindultak felénk. Odaadták a kis piros dobozkákat. Most már kicsit élénkebben bontogattunk. Miután elértünk a dobozokhoz, kinyitottuk őket. Ezek is papírok, de nagyobbak mint az előzők! Megfordítottuk őket. Ez citromsárga volt úgyszint fekete felirattal. Párizs volt ráírva ... alatta pedig .. "One Direction concert" ! NA NE!!! Ezt már nem hiszem el! Egy One direction koncert jegy? Ez a valóság? Egyszer csak egy hatalmas sikoly Claretől és én már álltam is fel ugrálni, sikítozni, ordibálni, ölelkezni meg miegymásra. Körülbelül fél óráig őrjöngtünk, aztán amikor már nem kaptunk levegőt ledőltünk a fotelekre. Az összes szülő csak mosolygott.

- Kitomboltátok magatokat? - kérdezte anya mosolyogva.

- Azthiszem ... - mondtam fülig érő szájjal.

- De ez most komoly? Tényleg kimegyünk Franciaországba? És ti be sem jöttök a koncertre? - kérdezte Clare.

- Persze hogy nem megyünk! Franciaországba is csak ketten mentek! - mondta apa.

- Mi?? Csak mi ketten? Ez most komoly? - lepődtem meg. Nem hittem hogy pont ők, az aggódó szülők fognak minket elengedni kettesben világot látni. Nem hittem a füleimnek.

- Hát ez ... hihetetlen! - csodálkozott Clare.

- Az! - helyeseltem.

*  szombat este *

- Milyenek lehetnek a fiúk élőben? - tanakodtunk a szobámban a szokásos szülinapi  nálam alvós bulin.

- Nem tudom, de biztos irtó cukiik! - mondta Clare.

- Az tuti! De kedvesek? Magasak? Mosolygósak? Viccesek? Milyenek a valóságban? Nem tudom .. de megtudom!! - mosolyodtam el.Már nagyon vártuk ezt az egészet!

- Már csak 23 nap és megtudod! - nézett rám Clare. - Kérdezhetek valamit? - tette fel a váratlan kérdést.

- Persze! 

- De ígérd meg hogy nem leszel ideges, és őszinte leszel!

- Megígérem, csak mond már!

- Na jó! Mit csinálsz majd a koncerten, ha az aláírásnál Niallal szemben állsz? - kérdezte nagy szemekkel.

-Tudni akarod? Hát jó ... belenézek mélyen a szemébe és köszönök neki. Majd amikor aláírta a papírom és  elköszöntem és már nem néz rám, letörlöm a legördülő könnycseppeket, amiket már nem tudtam visszatartani, és elfogadom a tényt hogy nem látom többet! - mondtam lesütve a szemeimet. - De én már elfelejtettem, ezért csak köszönök, aláíratok majd újra köszönök! Ilyen egyszerű! - mosolyodtam el.

- Tehát a mottó, csak semmi érzelem! - mondta nevetve Clare.

- Nem, a mottó továbbra is az elfelejtettem örökre szavak!! - néztem bele Clare szemébe.

- Jól van na, értem! Ne legyél ennyire halál komoly, megijesztesz! - kerekedett el a szeme.
- Bocsi, de az érzelem takarása és az elfelejtés más dolgok, ezt jegyezd meg! - mondtam.

* vasárnap reggel *

Clare még mindig alszik ... én már egy pár perce csak gondolkodok! Ezen az egész utazásos koncertes dolgon jár az eszem! Nem tudom, hogy ketten mit csinálunk majd abban a nagy országban! Nem ismerjük, ezt be kell vallani! Persze, hogy jó buli lesz, de ide szerintem egy idegenvezető, vagy egy olyan ember kéne, aki ismeri Franciaországot! Aki már bejárta a városait, az utcáit, az erdőit, a mezőit, a tereit és az épületeit. Ilyen valakit találok! Biztos akad ott egy angolul beszélő ember! Azt hiszem, lassan Clare is felkelhetne folytatni az BFF programot! Mára rengeteg dolgunk van! Hogyan keltsem fel? Mondjuk .. egy kis gitár szóval!

Elkezdtem keresni a gitárom! Pár perc után rájöttem hogy a nappaliban hagytam, ott gitároztam utoljára tegnap este! Lelopakodtam, fel ne ébresszek valakit. Még mindenki aludt. Eljutottam végre a kanapéig, amihez neki volt döntve az én hőn szeretett hangszerem! Felvettem, a nyakamba akasztottam és elindultam visszafele. Végül becsuktam a szobám ajtaját és leültem az erkélyajtóm elé, a kisebbik heverőmre. Clare háttal feküdt nekem, és mélyen aludt. Lábaimra tettem a gitárt, majd nekikezdtem.

 Még nagyon régen írtam egy számot a gitározásról, és ezt énekeltem. Lassú, ütemes és szerintem szép dal volt. Belekezdtem és Clare már az első refrénnél felém fordult az ágyban. Én játszottam tovább, ő pedig lassan kinyitotta a szemeit, majd elmosolyodott. Mikor már mind a kb. 3 percet végigénekeltem és gitároztam, Clare felült az ágyban. Majd megszólalt csengő hangján.
- Ezt a dalt te írtad?
- Igen. Amúgy jó reggelt!
- Neked is. De ez komoly? És ilyen ügyesen gitározol? - csodálkozott.
- Én írtam és aki alsós kora óta gitározik az azért tud! -mosolyodtam el.
- Jó! De olyan hihetetlen volt ez az egész! Szép hangod van!
- Ó, köszönöm! Nem hittem hogy ezt mondod, arra számítottam, hogy kiröhögsz, amiért a repedt fazék hangommal ébresztettelek.
- Dehogy is! Neked nagyon szép hangod van, tudsz dalt írni és a gitározás a könyöködön jön ki! Tisztára mint Niall! - nevetett.
- Tényleg! - nevettem föl. - csak én szerencsére nem vagyok szupersztár!